A Freud nevéhez köthető klasszikus pszichoanalízisből az évek során további analitikus irányzatok fejlődtek ki, ilyen az ego-pszichológia, a tárgykapcsolat elmélet, valamint a szelf-pszchológiai elméletek. A különböző pszichoanalitikus és pszichodinamikus terápiás irányzatok legfőbb jellemzője, hogy a tünetek hátterében húzódó, a gyermekkorban gyökerező tudattalan folyamatok, késztetések, érzések feltárására irányulnak. Léteznek hosszú és rövid pszichodinamikus terápiák. Előbbihez tartozik a klasszikus analízis, ami évekig tart és a szabad asszociáció módszerévél dolgozik. A rövid terápiák ezzel ellentétben időhatárosak és egy körülhatárolt fókusszal dolgoznak.
A kényszerbetegségre vonatkoztatva mindez azt jelenti, hogy a pszichodinamikus terápiában a páciens segítségével feltárják a tünetek hátterében álló tudattalan problémát. A terápiás folyamatban kiemelt jelentősége van a páciens és a terapeuta között kialakuló kapcsolatnak, mely szintén segít megérteni a tünetek mögött rejlő kapcsolati dinamikát is.
A tanuláselméleti modellekből alakultak ki a viselkedésterápiás irányzatok, valamint a kognitív-viselkedés terápia is. Az ingerelárasztásos módszer, illetve a szisztematikus deszenzitizálás viselkedésterápiás módszerek, melyek azon belül is az expozíciós technikák csoportjába tartoznak. Az expozíció elnevezés arra utal, hogy a beteget kontrollált módon a tüneteit kiváltó helyzetbe „helyezzük”, vagyis konfrontáltajuk a tünetkiváltó ingerkörnyezettel. A szorongáskiváltó helyzettel való konfrontáció történhet képzeleti síkon vagy a valóságban is, illetve fokozatosan, kis lépésekben vagy akár azonnal is.
Szisztematikus deszenzitizálás:
A viselkedésterápia klasszikus módszere, melynek kidolgozása Joseph Wolpe nevéhez fűződik (1950-es évek). A módszer lényege, hogy a korábban szorongáskeltő helyzetet relaxált állapottal társítjuk, mely tulajdonképpen a szorongással ellentétes aktivitás. Ennek köszönhetően az adott helyzet szorongáskeltő potenciálja fokozatosan csökken. Az eljárást először fóbiás betegeknél alkalmazták, és manapság is ők jelentik az egyik fő célcsoportot.
A deszenzitizálás lépései:
- Relaxációs tréning:
Leggyakrabban a Jacobson-féle progresszív relaxációt alkalmazzák. A különböző izomcsoportokra kiterjedő relaxációs gyakorlatokat két ülés között a betegnek célszerű egyedül is gyakorolnia.
- Szorongáshierarchia összeállítása:
Először összegyűjtjük a beteg számára szorongáskeltő helyzeteket, majd ezeket témakörök szerint csoportosítjuk (pl. megszólalástól való félelem, utcai helyzet stb.), végül pedig az egyes témakörökön belül rangsoroljuk a helyzeteket a kiváltott szorongás mértéke, azaz súlyossága alapján. Általában 100-as szám jelöli a beteg számára legintenzívebb szorongással járó helyzetet, míg a 0 azokra a szituációkra vonatkozik, amelyekben a beteg teljesen nyugodt tud maradni.
- A deszenzitizálás gyakorlata a következő lépésekben valósul meg:
-
- relaxáció
- a sorrendben legenyhébb inger exponálása
- újabb relaxáció
- következő szituáció elképzelése
- relaxáció, nyugalmi kép aktiválása
Ingerelárasztás:
„Mélyvíz”-technikának is nevezik, mert a deszenzitizálással szemben itt a fokozatosság helyett a beteget egyből a legintenzívebb szorongáskiváltó helyzettel szembesítik, illetve maga a konfrontáció általában tartós. A konfrontáció tartóssá tételére azért van szükség, hogy a szokásos elkerülő-menekülő reakciókat blokkoljuk, vagyis nem engedjük, hogy kilépjen a helyzetből. Ezáltal kénytelen szembesülni saját szorongásos reakcióval, míg végül megtapasztalja, hogy előzetes várakozásai ellenére nem következett be a feltételezett katasztrófa. Lényeges különbség a szisztematikus deszenzitizáláshoz képest, hogy az ingerelárasztás során nem alkalmaznak szorongáscsökkentő technikákat, azaz pl. relaxációt vagy hipnózist.
Az ingerelárasztás is történhet képzeleti úton (pl. kígyófóbia esetén képzelje el a beteg, hogy kígyókkal teli ágyába fekszik, érezze, ahogy végig csúsznak a testén), vagy a valóságban (pl. kényszeres betegek nomád tábori körülmények között kénytelenek számukra szorongást provokáló ingerekkel érintkezni, vagyis nincs lehetőségük elkerülni azokat).
Hogyan kezeli a kényszerbetegséget a kognitív-viselkedésterápia?
A kognitív-viselkedésterápiás megközelítés Aaron Beck nevéhez fűződik, mely tulajdonképpen úgy tekint a pszichés betegségre, mint az információfeldolgozás zavarára. Alapelve, hogy a zavar hátterében diszfunkcionális attitűdök, maladaptív sémák állnak, melyek alapvetően meghatározzák érzéseinket, viselkedésünket, de még testi érzeteinket is. A terápia során különböző technikákkal (pl. gondolatnapló) először megpróbálják azonosítani a személyre jellemző automatikus gondolatokat, majd ezek segítségével a mélyebben rejlő téves hiedelmeket, sémákat is. A cél ezen gondolatok, hiedelmek átstrukturálása, valamint a személyre jellemző kognitív torzítások felismerése és korrigálása.
Végül pedig meg kell említenünk a rendszerszemléletben gondolkodó családterápiás irányzatokat is. A családterápia során az ún. indexpáciens családtagjainak bevonásával együtt próbálják megérteni, hogy a tünetek milyen családi működési zavart jelezhetnek.
Felhasznált irodalom
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó,
Budapest.
Mórotz, K., Perczel Forintos, D. (2010). Kognitív viselkedésterápia. Medicina Könyvkiadó,
Budapest.
Németh, A. (1994). Kényszerbetegség. Cserépfalvi Kiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.