A személyiségzavarok típusai

A személyiségzavarokat alapvetően három fő kategóriába sorolhatjuk. Az első csoport az A-csoport, melyet a „különc” személyiségzavarok csoportjaként is szokás emlegetni. A B-csoportba tartozó személyiségzavarok az ún. „teátrális” személyiségzavarok, míg a C-csoportba a „szorongásos” személyiségzavarok sorolhatóak. Jelen írásnak nem célja a részletes diagnosztikai ismertetés, így a diagnózis felállításához szükséges pontos kritériumok felsorolása sem, továbbá az egyes személyiségzavarok kialakulására született magyarázatokat, valamint a terápiás lehetőségeket is más, specifikusan valamelyik személyiségzavar részletes ismertetését célzó cikkben kísérlem meg nagy vonalakban bemutatni.

 

A-csoport: „különc” személyiségzavarok

Ebbe a talán kissé szokatlan elnevezésű kategóriába a paranoid, a szkizoid, valamint a szkizotip személyiségzavarok tartoznak.

A paranoid személyiségzavarra egy alapvető és általános bizalmatlanság, gyanakvás jellemző, gyakran feltételeznek ártó szándékot a másik ember részéről. Mindennek következtében érthető módon hajlamosak kerülni a szoros, intim, bizalmi kapcsolatokat. Az őket ért ingerek, hatások gyakran nyernek olyan értelmezést, miszerint ezek fenyegetőek vagy sértőek saját önértékelésükre vonatkozóan.

A szkizoid személyiségzavarban szenvedők komoly kapcsolatteremtési és érzelemkifejezési nehézségekkel jellemezhetőek. Esetükben azonban elmondható, hogy szemben a paranoid személyiség alapvető és mindent átható bizalmatlanságával, a szkizoid személyek szegényes kapcsolatrendszere legfőképpen a társas kapcsolatok iránti érdektelenségükből, közömbösségükből fakad. Interakcióik sekélyesek, felszínesek, érzelmi életük rendkívül beszűkült.

A szkizotip személyiségzavarban szenvedők esetében a szociális izoláció mértéke még kifejezettebb, mint a másik két különc csoportba tartozó személyiségzavarban szenvedők esetében. A súlyos kapcsolatteremtési deficit, a beszűkült vagy inadekvát affektusok, a jellegzetes kognitív és perceptuális torzítások szinte teljes mértékben megakadályozzák bárminemű szoros érzelmi kötelék kialakítását. Gyakran előfordulnak akár a szkizofréniára jellemző tünetekhez hasonló, ám mégis kicsit „enyhébb” formában jelentkező tünetek is, mint pl. a mágikus gondolkodás, vonatkoztatásos téveszmék, szokatlan perceptív élmények vagy akár a viselkedésben megnyilvánuló bizarráriák.

 

B-csoport: „teátrális” személyiségzavarok

Ebbe a kategóriába az antiszociális, a bordeline, a hisztrionikus és a nárcisztikus személyiségzavarok tartoznak.
Az antiszociális személyiségzavarra többek között jellemző az élet minden területén megnyilvánuló felelőtlenség, impulzivitás, mások igényeinek teljes figyelmen kívül hagyása, mások manipulációjára való törekvés, valamint a morális érzékenység és a bűntudat teljes hiánya.

A borderline személyiségzavart szokás érzelmileg labilis személyiségzavarként emlegetni. Ez utóbbi megnevezés hűen tükrözi a zavarban szenvedőkre jellemző rendkívül gyors hangulatváltozást, az énkép és az érzelmek labilitását valamint az impulzuskontroll súlyos zavarát. Ez utóbbi megnyilvánulhat többek között felelőtlen költekezésben, szerabúzusban vagy akár önsértésekben, öncsonkításokban is. Rendkívül szélsőségesek, az élet minden területén egyfajta fekete-fehér gondolkodásmód jellemzi őket. Fontos és kínzó velejárója még a zavarnak továbbá a krónikus ürességérzés, mely jelentősen megnehezíti a személyek célirányos törekvéseit vagy egyáltalán a célok meghatározását.

A hisztrionikus személyiségzavarra rendkívül élénk, ám mégis sekélyes és gyorsan változó emocionalitás jellemző. Mindennek következtében életük egyfajta „folyamatos szereplés”, rendkívül teátrálisak, és igyekeznek állandóan a figyelem középpontjában lenni. Rendkívül hiúak, követelőzőek tudnak lenni, illetve állandóan keresik a számukra jutalomértékű ingereket.

A nárcisztikus személyiségzavarra a garndiozitás és a feljogosítottság érzése jellemző, szinte folyamatosan határtalan sikerről, boldogságról, szépségről, hatalomról vagy éppen ideális társról fantáziálnak. Rendkívül nagy jelentőségű számukra a másoktól érkező figyelem és csodálat kivívása és fenntartása. Empátiás készségük többnyire igen gyenge.

 

C-csoport: „szorongásos” személyiségzavarok

A személyiségzavaroknak ebbe a csoportjába az elkerülő, a dependens és a kényszeres személyiségzavar sorolható.

Az elkerülő személyiség a szociális helyzetekben, interakciókban rendkívül gátolt. Retteg az elutasítástól, a kritikától ezért inkább eleve elkerüli ezeket a számára potenciálisan veszélyesnek minősülő szituációkat. Állandó elégtelenség-érzéssel küzdenek, ezért gyakran szinte teljesen izolálódnak,annak ellenére, hogy vajójában nagyon is vágynak intim kapcsolatokra. Az izoláció kínzó érzését gyakran azzal kompenzálják, hogy belső fantáziavilágukba menekülnek. Mindezek következtében gyakran társul depresszióval.

A dependens személyiségzavar életét a szeparációs félelem határozza meg. Ebből következően állandóan mások támogatását és gondoskodását igényli, illetve hajlamos teljes mértékben ráhagyatkozni a gondoskodó félre, önálló döntéshozatalra szinte képtelen. Az élet legapróbb feladatait illetően is állandó segítségre szorul, mivel magát teljesen tehetetlennek, szerencsétlennek, életképtelennek érzi. A számára fontos kapcsolat megszakadásának lehetősége rendkívüli szorongást vált ki belőle, ezért hajlamos akár számára egyébként kellemetlen szituációkat is tartósan tolerálni.

A kényszeres személyiségzavar egyik talán legfőbb velejárója a rugalmatlanság, azaz merevség. Ez megnyilvánul többek között az érzelmek kifejezésének visszafogottságában, illetve merev szabályrendszerükben. Ez utóbbi elsősorban azt jelenti, hogy szélsőségesen perfekcionisták, illetve erőteljesen ragaszkodnak bizonyos általuk megszabott mércékhez. Ezen mércék alapján ítélik meg mind saját, mind pedig mások teljesítményét, személyiségét, az ezekhez kapcsolódó elvárásaik azonban legtöbbször teljesíthetetlenek, amit szociális kapcsolataik sokszor megsínylenek. A kényszeres személyiségzavart fontos elkülönítenünk a kényszeres zavartól, mely a szorongásos zavarok közé sorolható.

 

Felhasznált irodalom

BNO-10 Zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó, Budapest.
Carver, C. S. & Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Comer, R. J. (2005). A lélek betegségei-Pszichopatológia. Osiris Kiadó, Budapest.
DSM-IV-TR. Diagnosztikai Kritériumai. Zsebkönyv. (2001). Animula Kiadó, Budapest.
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.
Kernberg, O. F. (2019). Súlyos személyiségzavarok kezelése. Oriold és Társai Kiadó, Budapest.

 

Személyiségzavarok: betegségek vagy tartós létállapotok?

A személyiségzavar fogalma az utóbbi években egyre inkább bekerül a köztudatba, egyre több fórumon találkozhatunk a kifejezéssel. A cikk célja egyrészt annak tisztázása, hogy mit is értünk pontosan e kifejezés alatt, másrészt pedig a különböző személyiségzavar kategóriák, illetve-típusok bemutatása. Olyan jellegű bizonytalanságokat, homályos pontokat is szeretnék tisztázni, miszerint a személyiségzavarra tekinthetünk-e vajon úgy, mint egy pszichés betegségre vagy inkább csak úgy, mint a személyiség állandó tulajdonságainak együttesére?

 

Mit is jelent a személyiség fogalma?

Mindezen kérdések megválaszolásához legelőször is fontos definiálnunk magának a „személyiség” fogalmának jelentését. Tulajdonképpen a személyiséget úgy határozhatjuk meg, mint a szubjektív, belső élmények, valamint a manifeszt módon megnyilvánuló viselkedéses mintázatok együttesét. Idesorolhatjuk az önmagunkkal és a világgal kapcsolatos gondolataink, fantáziáink, tapasztalataink integrált összességét. Ugyanakkor fontos kiemelni annak tényét, hogy a személyiség nem csupán statikus elemek összessége, random módon kialakult halmaza, hanem sokkal inkább tekinthető dinamikus szerveződésnek, melyben ezen elemek folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással.
Gyakran találkozhatunk a személyiségvonás kifejezéssel is, melyre vonatkozóan számos elmélet született. Összességében nagyon leegyszerűsítve a fogalom értelmezését, azt mondhatjuk, hogy az egyes személyek ugyanazon személyiségjellemzők tekintetében abban térnek el egymástól, hogy az adott jellemző milyen mértékben jellemző rájuk. „A személyiségvonás az egyik legegyszerűbb és legáltalánosabb meghatározás szerint „a gondolatok, érzések és cselekvések olyan konzisztens mintázata, amely megkülönbözteti az embereket egymástól” (Johnson, 1997, 74)”. Megállapíthatjuk tehát, hogy van, akire egy adott vonás jobban, míg másra pedig kevésbé jellemző.

 

Ötfaktoros modell

A személyiség felépítésére és működésére vonatkozóan számos elmélet látott napvilágot. Az egyik legismertebb és mára már széles körben elfogadott modell azonban az ún.”ötfaktoros modell” vagy másnéven „Big Five”-modell(Goldberg, 1981; Wiggins, 1996). Bár az egyes faktorok pontos megnevezése és tartalma körül sok vita alakult ki, a leggyakrabban használatos megnevezéseik a következők:
• extraverzió – ez magában foglalhatja egyrészt a magabiztosságot, a boldogságot, a szociális alkalmazkodóképességet és nyitottságot, ugyanakkor bizonyos értelemben egyfajta dominanciára való tendenciát is feltételez
• barátságosság – ez a vonás feltételezi az együttműködési készségeta kompromisszumkészséget, illetve egyúttal az érzelmi melegséget és szeretetreméltóságot is magában foglalja.
• lelkiismeretesség -ez a vonás összefüggésbe hozható a magas teljesítményre való törekvéssel, az akaraterővel, de egyúttal a beszabályozottság mértékével is.
• emocionalitás – ezen faktor segítségével az érzelmi „rendezettségről/rendezetlenségről, stabilitásró/labilitásról alkothatunk képet
• intellektus – többek között a tapasztalatok iránti nyitottság mértékét jelöli

 

Temperamentum és karakter

A pszichológiai vizsgálatok évtizedek óta keresik a választ arra, hogy személyiségfejlődésünket mennyiben befolyásolják öröklött tulajdonságok, illetve mennyiben határozzák meg azt különböző környezeti hatások, feltételek.
Az egyik legismertebb elméletalkotó talán Robert Cloninger, akinek modelljét pszichobiológiai modellként is szokás emlegetni. Ennek oka az, hogy a személyiséget alapvetően két részre, temperamentumra és karakterre osztotta.
A temperamentum fogalmat úgy határozta meg, mint a különböző érzelmi hatásokat kiváltó ingerekre adott automatikus válaszok sajátságos mintázatát, illetve ebből adódóan az ezekben a válaszokban megnyilvánuló különbségek összességét. Ezen mintázatok genetikailag kódoltak, így stabilak is az élet folyamán. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy a temperamentum jellemzők az információfeldolgozás öröklött, kulturális és szociális hatásoktól független mintái.
Ezzel szemben a karakterjellemzők az öröklött temperamentumjellemzők, valamint a környezeti hatások interakciójának megfelelően alakulnak, szerveződnek. Mindebből következik, hogy Cloninger szerint a temperamentum- és karakterjellemzők egy összetett kapcsolatrendszerben képzelhetőek el, melyek folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással, azaz együttesen határozzák meg a személyiséget.
Cloninger elméletében négy temperamentum és három karakterdimenziót különböztet meg. A temperamentum-faktorok közül az újdonságkeresés többek között az intenzív izgalomkereséssel és kezdeményezőkészségel hozható összefüggésbe, az ártalomkerülés a kellemetlen, fájdalmas ingerek elkerülését elősegítő viselkedés elsajátítását takarja, illetve egyfajta óvatosságot jelöl, míg a jutalomfüggőség a szociális elismerésre, a jutalom jelzéseire való fogékonyságot, fokozott válaszkészséget jelenti. A negyedik faktor pedig a kitartás, mely legfőképpen szorgalmat, ambícózusságot és eltökéltséget takar.
A karakterdimenziók közül az önirányítottság arra utal, hogy a személy képes életében célokat kijelölni, illetve ezen célok elérésére tudatosan törekedni. Az együttműködés többek között a toleranciát, empátiát, segítőkészséget foglalja magában. Végül pedig a transzcendenciaélmény arra utal, hogy a személy képes egy ismeretlen, természetfeletti erő létezésében hinni, illetve ezzel az erővel azonosulni.

 

Mit is értünk a személyiségzavar kifejezés alatt?

Optimális esetben képesek vagyunk tapasztalatainkból tanulni, levonni a megfelelő konklúziót, és a számos lehetséges reakciót kipróbálni, majd ezek közül kiválasztani a legadekvátabb választ. Mindez nagyon leegyszerűsítve azt is jelenti tehát, hogy képesek vagyunk következetesen, ugyanakkor mégis rugalmasan reagálni különböző szituációkban. A következetesség egyúttal arra is utal, hogy az adott személyre egyfajta állandóság és ismétlődések sorozata jellemző, azaz viselkedése többnyire bejósolható lesz. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha a személy rendszeresen és visszatérően képtelen következetesen, ám mégis rugalmasan adaptálódni a helyzetekhez? Tulajdonképpen ez az eset, amikor személyiségzavar fennállását feltételezhetjük, melyet úgy definiálhatunk, mint szubjektív élmények, tapasztalatok, illetve a viselkedésbeli megnyilvánulások stabil, rugalmatlan mintázatát, melyek az adott kultúra elvárásaitól jelentősen eltérnek, valamint akadályozzák a személy vagy/és mások életét, ezzel egyúttal jelentős szenvedést okozva nekik. Itt fontos hangsúlyozni, hogy sok esetben maga a környezet még az illetőnél is jobban szenved. Mindezen problémák jellemzően már gyermek-, vagy serdülőkorban megmutatkozhatnak, ugyanakkor magának a diagnózisnak a megállapítása csak 18 éves kor felett lehetséges. Mindezek alapján összességében kijelenthetjük, hogy a személyiségzavart nem címkézhetjük betegségnek, hanem inkább úgy tekinthetünk rá, mint egy olyan tartósan fennálló állapotra, melyre a normál személyiségvonások szélsőséges megnyilvánulásai jellemzőek. Ezen szélsőséges mintázatok a következő területeken érhetőek tetten:

  • a kognitív funkciók, azaz önmagunk és a világ észlelésének, illetve az események értelmezésének módjában
  • az affektivitás, vagyis az érzelmi válaszkészség, intenzitás, labilitás és megnyilvánulási módjában
  • az interperszonális kapcsolatok világában
  • az impulzuskontrollban

 

Felhasznált irodalom

BNO-10 Zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó, Budapest.
Carver, C. S. & Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Comer, R. J. (2005). A lélek betegségei-Pszichopatológia. Osiris Kiadó, Budapest.
DSM-IV-TR. Diagnosztikai Kritériumai. Zsebkönyv. (2001). Animula Kiadó, Budapest.
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.
Kernberg, O. F. (2019). Súlyos személyiségzavarok kezelése. Oriold és Társai Kiadó, Budapest.

 

Nárcisztikus személyiségzavar: arrogancia vagy bizonytalanság?

A manapság oly gyakran használatos „nárcisztikus személy” kifejezésről az emberek többségének az arrogáns, csekély empátiás készséggel rendelkező, fennhéjázó magatartású és magának állandó figyelmet, illetve csodálatot követelő személy jut eszébe először. Szinte mindannyian ismerünk olyan embert a környezetünkben, akire ezek a viszonylag könnyen felismerhető tulajdonságok többé-kevésbé ráillenek.
Az azonban talán kevésbé ismert tény, hogy létezik a nárcisztikus személyiségnek egy másik típusa is, akire szinte egyáltalán nem jellemzőek a fenti megnyilvánulások.

Jelen cikkben e két, egymástól meglehetősen eltérő jegyeket hordozó típust kísérlem meg bemutatni, elsősorban a „tüneteket”, tulajdonságokat és kockázatokat előtérbe helyezve, ugyanakkor most nem térnék ki a zavar eredetére.

 

Honnan is ered maga a „nárcisztikus” kifejezés?

Nárcisszosz görög mitológiai alak, aki egyszer egy folyó partjára érve, belenézett a folyótükörbe, amikor is megpillantotta önmagát, és azonnal magába szeretett. Ezután hosszasan csodálta magát, illetve próbálta magához ölelni tükörképét eredménytelenül, miközben a kínok kínját élte át. Másnap reggelre a nimfák már csak néhány sárga nárciszt találtak a helyén, ugyanis elsorvasztotta önmaga imádata.
Először is fontos hangsúlyoznunk, hogy alapvetően mindenki rendelkezik bizonyos nárcisztikus vonásokkal, melyek tulajdonképpen adaptív értékkel is rendelkezhetnek, és ettől egyáltalán nem biztos, hogy igazak rá a nárcisztikus személyiségzavar kritériumai.

 

Mennyire gyakori a nárcisztikus személyiségzavar?

A nárcisztikus személyiségzavar prevalenciája egyébként nem teljesen egyértelmű, de vélhetően 0-5,3 % -ra tehető az átlagpopulációban, míg a klinikai populációban nagyjából 1-17%-os előfordulási gyakoriság valószínűsíthető.
Elsődleges rizikótényezőnek bizonyul a férfi nem, a fiatalabb életkor, valamint az egyedülálló státusz.
Jelen írásban elsősorban a patológiás nárcizmust helyezem előtérbe, melynek a fent említett két klinikai fenotípusát ismerjük. Az egyik típust a továbbiakban az úgynevezett „grandiózus nárcisztikusként”, míg a másik típust a „sérülékeny/vulnerábilis vagy túlérzékeny nárcisztikusként” fogom emlegetni . Bizonyos szakemberek pedig még egy 3. típust is elkülönítenek, ez az ún, „jól funkcionáló” típus, melyre azonban nem térnék ki külön.
Most nézzük meg közelebbről, hogy mit is értünk valójában a fenti fogalmakon.

 

A nárcisztikus grandiozitás legfőbb jellemzői

Elsőként elmondható, hogy gyakran arrogáns, agresszív, kritikára durván reagál.
Emberi és társas kapcsolataiban is gyakran viselkedik ellenségesen, zsarnokként, illetve jellemző rá a bosszúálló és a manipulatív viselkedés, az empátia hiánya, valamint a felelősség másokra hárítása és mások hibáztatása. Jellemzően saját tehetségét és eredményét eltúlozza, valamint környezetétől irreális mértékű elismerést és csodálatot vár el. Mindebből következik, hogy kiváltságosnak, különlegesnek, felsőbbrendűnek gondolja magát, aki különleges bánásmódot érdemel, és akihez a másiknak kell alkalmazkodnia, vagyis ezáltal számos dologra feljogosítva érzi magát. Mindemellett gyakran irigy másokra, vagy pedig éppen azt gondolja, hogy mások irigyek rá,
Mindebből következően természetesen nem meglepő, hogy társas kapcsolatai nem zökkenőmentesek, illetve az sem, hogy a környezetében élő emberek kifejezetten szenvedhetnek ezen megnyilvánulásaiktól.
Más pszichiátriai zavarokat illetően gyakran mutat együttes előfordulást a szerhasználattal, az antiszociális- és paranoid személyiségzavarral. Általában véve elmondható, hogy a grandiózus nárcisztikusok reagálnak legkevésbé a pszichoterápiára. A jelenleg a pszichiátriai gyakorlatban használatos diagnosztikai kritériumrendszer (DSM-V) is gyakorlatilag a fenti, grandiozitással jellemezhető nárcisztikus személyiség tulajdonságait összegzi.

 

A nárcisztikus személyiségzavar rejtettebb formájáról

Ezzel szemben a nárcisztikus vulnerábilitás jellemzői rejtettebbek, mivel még a diagnosztikai kritériumrendszer sem tárgyalja ezeket külön.
Az ebbe a csoportba tartozó nárcisztikusokra éppen a félénkség, sérülékenység, bizonytalanság, szégyenlősség, érzékenység jellemző leginkább. Interperszonális kapcsolataikban hidegebbek, zárkózottabbak, tartózkodóbbak, gyakran érzik úgy, hogy kihasználják őket, valamint hajlamosabbak az elkerülő magatartásra, így többek között igyekeznek azt is kerülni, hogy a figyelem középpontjában legyenek. Mindez akár a munkában is okozhat funkcionális károsodást.
Ugyanakkor időnként a sérülékeny nárcisztikus karakternél is előfordulhatnak a saját nagyságával, mindenhatóságával kapcsolatos fantáziák, de ezek gyakran váltakoznak az inszufficiencia érzésével, ami jelentős mértékű szenvedést okozhat az illetőnek.
Az együttes előfordulása a borderline-, a dependens- és az elkerülő személyiségzavarral együtt gyakori.
Összességében azonban megállapítható, hogy a pszichoterápiára jobban reagálnak.

 

Mit él meg egy nárcisztikus személy?

Bár mint korábban említettem, jelen cikknek nem célja a nárcisztikus személyiség etiológiájának ismertetése, annyit azonban fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy bár a grandiozitással jellemezhető nárcisztikusok talán az emberek többségéből sokkal inkább kiválthatnak heves ellenérzéseket, valamint róluk hajlamosabbak vagyunk azt feltételezni, hogy „önimádatukban” szinte elmerülve, mások érzéseit teljesen figyelmen kívül hagyva egyáltalán nem is szenvednek, valójában ők maguk is éppen olyan sérülékenyek és bizonytalanok, mint a vulberábilis jegyeket egyértelműbben hordozó nárcisztikus személyek. Ebből következően pedig ők is szenvedhetnek.
Bizonyos tanulmányok arra világítottak rá, hogy a nárcizmus adaptív aspektusai csökkentik, más aspektusai viszont drámaian növelhetik az öngyilkosság kockázatát, valamint arra is fény derült, hogy a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőket kevésbé impulzív, de sokkal inkább szándékos, tervezett kísérletek jellemzik, ami egyúttal magasabb halálozási aránnyal is jár.

A szuicid veszélyeztetettséget illetően fontos kockázati tényezőnek bizonyul annak ténye, hogy szigorú és túlzott elvárásokat támasztanak saját magukkal szemben, melyeknek nem tudnak eleget tenni. Az esetlegesen bekövetkező kudarcok intenzív negatív érzelmeket, indulatokat generálnak, melyektől a személyek próbálnak „szabadulni”, azonban időnként a gátlófunkciók fellazulhatnak, ami öngyilkossági fantáziák, késztetés megjelenéséhez vezethet.
Ronningstam úgy foglalta össze a nárcisztikus patológia lényegét, hogy a nárcisztikusok egyfajta „önértékelés szabályozási deficittel”, nehézséggel küzdenek. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy interperszonális kapcsolataikat és szinte minden eseményt, ami velük történik, önértékelésük fenntartására használják, miközben folyamatosan értékelik is az eseményeket aszerint, hogy az milyen befolyással van saját énképükre. Éppen ezért különösen veszélyesek lehetnek számukra a stresszel, kudarcélménnyel és megszégyenüléssel kapcsolatos élmények, melyek önértékelésüket átmenetileg rendkívül drasztikusan csökkenthetik. Ilyenkor elsősorban a tehetetlenség és az értéktelenség érzései válnak dominánssá, amit sokszor nem verbalizálnak, így még nehezebb felismerni a szuicid veszélyeztetettséget. Gyakran azonban, ha a körülmények kedvezőbbre fordulnak, vagyis megszűnik a krízis, az önértékelés átmenetileg újra stabilizálódhat, és a nárcisztikus utólag esetleg tagadhatja a krízis súlyosságát.

Összefoglalva a fentieket tehát, megállapíthatjuk, hogy függetlenül attól, hogy a felszínen grandiozitással vagy éppen túlérzékenységgel állunk-e szemben, a nárcisztikus személyiségről általában elmondható, hogy valójában nagyon is sérülékeny és súlyos önértékelési problémával küzd, ezért sokszor minden látszat ellenére segítségre lenne szüksége. Ez a segítség általában hosszú pszichoterápia formájában bizonyul a leghatékonyabbnak.

 

Felhasznált szakirodalom:

Gabbard, G. O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Oriold és Társai, Budapest.
Paul S., Links Ajay Prakash. (2013). Strategic Issues in the Psychotherapy of Patients with Narcissistic Pathology. Journal of Contemporary Psychotherapy. DOI: 10.1007/s10879-013-9258-4

 

A szerelemnek múlnia kell?

A szerelem „szükségszerű” múlása

Bármilyen kellemes és vágyott állapotot is képes előidézni a szerelmet bennünk, szervezetünk egy idő után „felismeri”, hogy az az azzal együtt járó hormonális változások, affektív és kognitív szinten zajló jellegzetességek hosszú távon meglehetősen inadaptívak lennének. Ez a magyarázata annak, hogy a PEA termelődés fokozatosan csökkenni kezd, és lassan kezd visszaállni a normális hormonális működés, vagyis többek között csökken a dopamin-termelődés és egyidejűleg a szerotonin-szint újra emelkedni kezd. Mindez a gyakorlatban abban nyilvánulhat meg, hogy a szexuális együttlétek ritkábbá válnak, valamint intenzitásuk is csökkenő tendenciát mutathat. A korábban idealizált partnert egyre reálisabban kezdjük látni, vagyis azok a tulajdonságok, melyekről nem vettünk eddig tudomást, hirtelen szembetűnőbbé válhatnak, illetve a köztünk lévő esetleges  különbségeknek is kezdünk nagyobb jelentőséget tulajdonítani. A rá jellemző szokások vagy az ő érdeklődési körébe eső tevékenységek innentől kezdve már nem feltétlenül fognak egybeesni a saját szokásainkkal, vagy az általunk kedvelt tevékenységekkel.

Ugyanakkor nyilvánvalóan formálódunk egy szerelem vagy egy kapcsolat hatására, ami egyúttal azzal is jár, hogy egy új „egyesült identitás” kialakítására, azaz a „mi” egységének megteremtésére is törekszünk. Harry Frankfurt ezt a jelenséget identifikációnak nevezi, mely kifejezés azt szemlélteti, hogy valamelyest próbáljuk magunkévá tenni szerelmünk értékrendjét,  szokásait, vagy legalábbis törekedni arra, hogy azt össze tudjuk hangolni sajátunkkal. Optimális esetben ez azt jelenti, hogy egy idő után kialakul egy természetes egyensúly, melyre nem jellemző, hogy az egyik fél kénytelen állandóan alárendelődni a másik szokásainak, értékrendjének, hanem mindketten úgy érzik, hogy megőrizhetik autonómiájukat.

Problémát akkor jelenthetnek a köztünk lévő, idővel egyre nyilvánvalóbbá váló különbségek, ha a kezdeti heves érzelmek mérséklődésével túlságosan hangsúlyossá vagy összeegyeztethetetlenné válnak, illetve az egyik fél aránytalanul több „idomulást” vár a másiktól, mint amennyit ő hajlandó vállalni. Ez érthető módon kiábrándultságot, elégedetlenséget vagy akár távolodást válthat ki az „alárendelődő” félben. Ha mindez szakításhoz vezet, akkor ez azzal is jár, hogy tulajdonképpen újra kell definiálnunk magunkat, a korábbi közös identitás helyett újra meg kell találnunk a sajátunkat, ami azonban időközben természetesen formálódott, így ez nyilvánvalóan egy hosszadalmas folyamat.

 

Tartós párkapcsolat – a szerelem trianguláris elmélete

A trianguláris megközelítés Sternberg (1986, 1997) nevéhez fűződik, aki három fő komponensét azonosította a szerelemnek, melyek közül szerinte mindegyik jelenléte elengedhetetlen ahhoz, hogy a szerelem kialakuljon, majd a párkapcsolat hosszú távon működésképes legyen. Az első a szenvedély, mely értelemszerűen elsősorban a fizikai vonzalmat, arousalt, valamint a fizikai közelség igénylését foglalja magában. Az intimitás a kölcsönös bizalom, összetartozás érzését takarja, míg végül az elköteleződés mint komponens a feleknek azon közös megegyezésére, döntésére utal, hogy hosszú távon együtt képzelik el jövőjüket. Az idő előrehaladtával a fentebb említett okokból kifolyólag ugyan a szenvedély csökkenhet, – de nem feltétlenül múlik el teljesen, – azonban szerencsés esetben az intimitás jelenléte és az elköteleződés vállalása jelentősen megerősítik a kapcsolatot.

Összességében tehát figyelembe véve a vonzalom és a szerelem élettani, biokémiai hátterét, megállapíthatjuk, hogy a klasszikus értelemben vett „örökké tartó szerelem” egy illúzió, ugyanis egész egyszerűen egy folyamatos euforikus állapot, valamint a figyelem beszűkülése  az élet egyéb területein való funkcionálásban hosszú távon valójában akadályozna bennünket. Ugyanakkor a hormonális egyensúly visszabillenésével idővel képesek lehetünk racionálisabban érzékelni, mérlegelni, hogy az intimitás és az elköteleződés mértékének vonatkozásában, vagy a köztünk lévő különbségek tolerálhatóságának szempontjából „megéri-e” fenntartani egy, ugyan már kevesebb izgalommal járó, de szerencsés esetben minőségileg más és már biztosabb alapokon nyugvó, mélyebb, összetettebb emberi kapcsolatot. 

 

Felhasznált szakirodalom:

Brewer, G., Abellb, L. (2017). Machiavellianism, Relationship Satisfaction, and Romantic Relationship Quality. Europe’s Journal of Psychology, Vol. 13(3), 491–502, doi:10.5964/ejop.v13i3.1217

Grant-Jacob, J. A. (2016). Love at First Sight. Frontiers in Psychology. DOI:10.3389/fpsyg.2016.01113

Lopez-Cantero, P. & Archer, A. (2020). Lost Without You: the Value of Falling out of Love. Ethical Theory and Moral Practice. doi.org/10.1007/s10677-020-10067-2

Sadikaj, G., Moskowitz, D. S., Zuroff, D. C. (2017). Negative affective reaction to partner’s dominant behavior influences satisfaction with romantic relationship- Journal of Social and Personal Relationships  Vol. 34(8) 1324–1346  DOI: 10.1177/0265407516677060

Sternberg, R. J. & Weis, K.: The New Psychology of Love. New Haven, Yale University, 2008.

Sumter, S. R.,  Peter, J.,  Valkenburg, P. M. (2013).  Perceptions of love across the lifespan- Differences in passion, intimacy, and commitment. International Journal of Behavioral Development. DOI: 10.1177/0165025413492486

Swami, V. (2011). Love at First Sight? Individual Differences and the Psychology of Initial Romantic Attraction. The Wiley-Blackwell handbook of individual differences. Oxford Wiley.  DOI: 10.1002/9781405184359.ch29

Torras-Gómez, E., Puigvert, L. Aiello, E., Khalfaoui, A. (2020). Our Right to the Pleasure of Falling in Love.  Frontiers in Psychology.doi.org/10.3389/fpsyg.2019.03068

Yu, V.,  Kostenko, K, Klein, G (2018). Self-Determination in Romantic Relationships: Findings from the Russian Adaptation of the Couple Motivation Questionnaire. Basic Research Program. Series: Psychology.