A kényszergondolatok nem a realitásból fakadó aggodalmak, és a beteg tudatában is van ezen gondolatok irracionális voltának, ezért énidegennek éli meg azokat. Ezek gyakran a beteg morális vagy vallásos értékrendjével, felfogásával összeegyeztethetetlenek. Tilalmakkal és a bűnösség érzésével kapcsolatosak.

Tematikailag jellemzően a kényszergondolatok a következő csoportokba sorolhatóak:

1. Beszennyeződéssel, tisztátalanná válással, megfertőződéssel kapcsolatoskényszerek mind konkrét, mind pedig átvitt értelemben.
2. Ellenőrzéssel kapcsolatos, kóros kételkedéshez köthető gondolatok.
3. Különböző testi tünetekkel, betegségekkel és a halállal kapcsolatos gondolatok.
4. Szimmetriával, renddel, ellenőrzéssel kapcsolatos kényszergondolatok –és cselekedetek.
5. Agresszív tartalmú gondolatok, asszociációk.
6. Szexuális gondolatok, asszociációk.
7. Egyéb.
8. Többszörös. (Amikor a fentebb felsorolt típusok kombinálódnak.)

Mi jellemző a kényszercselekedetekre?

A kényszercselekedeteket többféle módon kategorizálhatjuk. Tartalmukat tekintve megkülönböztethetjük a tisztálkodási, az ellenőrzési, a gyűjtögetési, a szimmetriával, renddel kapcsolatos kompulziókat, de léteznek olyan kompulziók is, amelyek valójában csak gondolatban zajlanak le, tehát nem a szó szoros értelemben vett cselekedetek. Ilyenek például a különböző kognitív rituálék, vagy számolási kényszerek, vagy akár bizonyos rituálészerűen elmondott vallásos imádságok, amelyek annak ellenére, hogy gondolatok, mégis kényszercselekedeteknek minősülnek, mert valamely kényszergondolat semlegesítésre, illetve a szorongás csökkentésére irányulnak, éppen úgy, mint mondjuk egy ténylegesen meg is valósuló kézmosás.

Mint már korábban is szó volt róla, az OCD-t korábban egy ritka betegségnek tartották, ami jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az érintettek úgy tekintsenek tüneteikre mint valamilyen titkolni való, szégyenletes jelenségekre, különösen akkor, ha azokat morális értékrendjükkel összeegyeztethetetlennek tartják.

Sok beteg éppen ezért csak hosszú évek után vagy akár egyáltalán nem is jutott el megfelelő szakemberhez. Napjainkban is előfordul, hogy valamely szövődő pszichiátriai betegség, pl. depresszió kapcsán „mellesleg” derül fény a kényszeres tünetképzésre.

Hogyan alakul ki a kényszerbetegség?

Fontos szem előtt tartani, hogy a tudomány mai álláspontja szerint a kényszerbetegség kialakulásban a pszichológiai tényezők mellett neuroanatómiai és neurokémiai faktorok is szerepet játszanak. Patomechanizmusában különösen hangsúlyos szerepe van a szerotonin és a dopamin  rendszerek érintettségének. Anatómiai szempontból pedig az orbitofrontális kéreg és bizonyos mélyebben fekvő agyterületek közötti kommunikációs zavar fennállása igazolható. Annak ténye, hogy a betegség egyes családokban halmozott előfordulást mutat, genetikai hajlamra utal.

Milyen kezelés szükséges kényszerbetegség esetén?

A kezelést illetően a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia kombinálása bizonyul a leghatékonyabbnak, de bizonyos esetekben akár idegsebészeti eljárásokat is alkalmaznak.

A kényszerbetegség kialakulásának lélektani hátterét a különböző elméleti iskolák más-más szemszögből közelítik meg. Ezeket az elméleteket a későbbiekben egy másik cikkünkben részletesen ismertetjük. A pszichoterápiát illetően a kognitív viselkedésterápia bizonyítottan hatékony eljárásnak bizonyul. Ennek lényege, hogy a verbális terápia mellett nagy hangsúlyt kapnak a különböző viselkedésterápiás technikák, mint pl. az ingerelárasztás, a szisztematikus deszenzitizáció vagy pl. a „gondolat-stop” technika. A későbbeikben az egyéb pszichoterápiás irányzatokról és módszerekről is részletesen beszámolunk.

Fontos lenne, hogy az érintettekben kialakuljon az a meggyőződés, hogy problémáikkal nincsenek egyedül, és hogy bátran bízzanak abban, hogy a napjainkban már elérhető hatékony eljárásoknak köszönhetően érdemes időben segítséget kérniük ahelyett, hogy titokban, egyedül próbálnának megküzdeni betegségük kínzó tüneteivel.

Felhasznált irodalmak:

BNO-10 Zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó, Budapest.
DSM-V. Diagnosztikai Klasszifikációs Rendszer (2016). Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft, Budapest.
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Németh, A. (1994). Kényszerbetegség. Cserépfalvi Kiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.

Olvasva a címet, talán felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mi is az a kényszer? Bár a „kényszer” kifejezés gyakorlatilag hétköznapi szóhasználatunk része, mégis rögtön az elején érdemes tisztáznunk, hogy mi is a különbség a köznapi értelemben vett, illetve a klinikumban használatos „kényszer”, „kényszeres” szó között.

Valójában mindannyiunknak vannak bizonyos szokásai vagy akár rituáléi, amelyek abban az értelemben kényszeres tüneteknek tekinthetők, hogy egyfajta késztetésként éljük meg őket, amelynek nem tudunk ellenállni.  Ragaszkodunk ezekhez a cselekvésekhez még akkor is, ha tudatában vagyunk annak, hogy nem sok értelmük, vagy adaptív értékük van.  Mindennapjaink része lehet ugyanígy a kételkedés vagy az abban való elbizonytalanodás is, hogy nem mulasztottunk-e el valamit.

Jó példa lehet erre akár az a szinte mindenkiben nap mint nap felmerülő kérdés, hogy „Biztos bezártam-e az ajtót?”, vagy akár az is, hogy  ‘Vajon nem kapok-e el semmilyen fertőzést a nyilvános illemhelyiségben?” Mindezekből következően adódhat akkor a kérdés, hogy vajon hol húzhatjuk meg a határt a „normális” mértékű kényszeresség és a klinikai értelemben vett kényszerbetegség között.  A válasz elsősorban abban rejlik, hogy az adott gondolat, vagy cselekvés milyen mértékben befolyásolja mindennapi életünket, azaz okoz-e jelentős mértékű funkcióromlást, vagy szenvedést.

Ha a különböző rituálék hosszú órákat vesznek el a napunkból, és mindemellett jelentős mértékű szenvedést okoznak, valamint rendszerint intenzív szorongásos állapottal társulnak. Könnyen belátható, hogy nem tekinthetünk úgy rájuk, mint ártatlan szokásokra, vagy rituálékra.

A diagnosztikai rendszerek legfőbb kritériumként a kényszergondolatok és/vagy kényszeres cselekedetek jelenlétét, a kényszeres tünetek és kényszeres gondolatok okozta szenvedést és a funkcióromlást jelölik meg, illetve fontos további kritérium, hogy a kényszeres tünetek naponta legalább egy órát lefoglalnak a beteg életében.

Ahogyan fentebb már utaltam rá, a kényszerek egyrészt gondolatok és impulzusok, másrészt pedig cselekvések formájában fordulhatnak elő. A kényszerbetegség latin megnevezése, az obszesszív-kompulzív zavar kifejezés is erre utal: a kényszergondolatok vagy más néven obsessio alatt az akarattól függetlenül betolakodó, azaz rendkívül intruzív, énidegen, visszatérő, szorongást, distresszt előidéző, értelmetlennek tűnő gondolatokat értjük.

Fontos még említést tennünk az ún. kényszerimpulzusokról, amelyek tulajdonképpen olyan késztetések, melyekre a beteg mint valamilyen bűnös vagy ártó szándékú, mások testi-lelki épségében kárt okozó cselekedet véghezvitelére csábító veszélyforrásként tekint, melyek ellen védekeznie kell.

A compulsio szó a kényszercselekedet latin megfelelője, melynek egyrészt célja a kényszergondolatok által kiváltott szorongás csökkentése, másrészt pedig valamely elkövetett hiba vagy bűn „semlegesítésére”, vagy valamilyen vélt katasztrófa bekövetkezésének megelőzésére irányul, vagyis lehet restauratív és preventív szándékú is.

Rendszerint sztereotip módon zajlik, azaz merev szabályszerűségek jellemzik, melyektől a betegnek nem szabad eltérnie. Ha a kényszercselekedet végrehajtása valamilyen akadályba ütközik, az rendkívül heves szorongást, feszültséget válthat ki az illetőből.

Bizonyos elméleti megközelítés szerint a kényszerbetegek alapvetően két fő alcsoportba sorolhatók. Az  egyik csoportba tartozókra egyfajta kóros vagy túlzott mértékű kockázatbecslés és a számukra potenciális veszélyforrást jelentő ingerek és helyzetek aktív kerülése jellemző, míg a másik alcsoportra az a jellemző inkább, hogy mindig az az érzésük, hogy nem fejeztek be tökéletesen semmit, mindig találnak még munkájukban valamit,  ami még szerintük csiszolásra, vagy ellenőrzésre vár.

A korábban igen ritka betegségként számon tartott kényszerbetegségről ma már tudjuk, hogy valójában az egyik leggyakoribb pszichiátriai betegség. Élettartam prevalenciája kb. 2-3 %.  Ismert  tény továbbá az is, hogy  igen magas komorbiditást mutat a depresszióval (70%), a szociális fóbiával (20%) és az evészavarokkal (17%) is.

A betegség kezdete jellemzően a 10 és 30 éves kor közötti életszakaszra tehető.  Az előfordulás gyakoriságát illetően nem találtak különbséget a férfiak és a nők között, de úgy tűnik, hogy a kezdet tekintetében felfedezhető egy különbség a nemek között: férfiaknál általában a koraibb kezdet (serdülőkor) jellemző, míg a nőknél inkább a 20. életév után, valamint gyakran az első szülést követően kezdődik a betegség.

Irodalomjegyzék

BNO-10 Zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó, Budapest.
DSM-IV-TR. Diagnosztikai Kritériumai. Zsebkönyv. (2001). Animula Kiadó, Budapest.
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Németh, A. (1994). Kényszerbetegség. Cserépfalvi Kiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.